.teljes zárlat.

Úgy érzem valami a végéhez ért.
Lezáródott egy korszak.
Megszűnt valami, hogy egy új szülessen.
Mindenkinek SZÜKSÉGe van a VÁLTOZÁSra.
Ez alól egy élő sem kivétel. Még Én sem.
Az az utolsó post ezen a blogon, a mai napon új blogot indítok.
Ez amolyan kisebb szertartás az életben, felavatása az újnak.
Talán az érzelmek maradnak, a burok megváltozik.


.nincs vége, csak átváltozott.

.kiáltás.

Miért? Megígérted! Megígérted, hogy vigyázol Rám, hogy nem hagysz el! Pillangó voltál. Megfogtalak önző módra, érzem kicsúsztál kezemből. Miért Tan? Ugye ez csak egy játék? Ugye csak elbújtál a tükörben...A tükröm voltál. Mit érek így, mond mit?! Csak egy gyermek lettem, megfosztva önön tükörképemtől...Miért?! Azt mondtad erős vagyok...Tan nem érzem! Gyenge vagyok!
Ki véd meg ha Te sem vagy? Nem teheted ezt! Csak egy gyermek vagyok, megfakult jégvilág mezejéről. Mond mit érek már? Tan válaszolj kérlek...Nem bírom ezt, Te is tudod.
Tan félek. Mi lesz ha felfal a sötét? Mi lesz ha eltörnek az emberek?! Tan nem térhettél egyedül haza...ez nem fair. Kérlek vigyél magaddal...kérlek. Ígérem nem csacsogok majd, csak vigyél el, ragadj magaddal! Szomszédok vagyunk, onnan csak egy lépés az otthonom. Tan segíts kérlek...Mondd, hogy nem fáj, mondd, hogy már otthon vagy...Tan válaszolj, tudod nem szeretek egyedül lenni.
Tanja sajnálom. Én nem akartam...mérges voltam, kérlek bocsáss meg...

Így mi lesz a mesénkkel?! A könny áztattal papírral? Mi lesz ha a könnyem elmossa a tintát?! Ugye nem baj? Tan mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy akkor is szeretni fogsz, ha végleg megtörök és saját könnyembe fúlva kérek feloldozást!

Fel akarok ébredni...Én nem akartam idejönni! Ez nem a mi világunk. Már nem vicces a játék, érted Tanja?! Már nevetni sem tudok...eltűnt, mintha nem is lett volna. Csak egy örökgyermek vagyok, hiányzik az otthonom. Hiányzik, hogy megvédjenek. Nekem nem megy...itt nem vagyok erős.
Kérlek ne sírj! Tudod, hogy nem vagyok beteg...tudod, amit nem

akarok, az nincs is! Máté, kérlek vigyázz rá. Ígérd meg kérlek! Ugye vigyáztok a világomra? Ugye szeretitek helyettem is? Még dolgom van, nem mehetek...Tan könyörgöm...
Szeretlek! Tan szeretlek érted?! Tan haza akarok menni...Tan, csak vigyázz Rám kérlek...tudod, hogy Nekem nem megy...

A leggyönyörűbb Hercegnő|B614
Nyugodj Békében!♥

.mosoly.

Azt hiszem mindenki csak addig mer dacolni a halállal, míg az túl közel nem merészkedik. Mindig is erősnek tekintettem magam ilyen szempontból, sosem féltem, hogy meghalok. Csak a hiánytól, hogy többé nem lehetek azokkal akiket szeretek. Talán önzőség...
Az élet általában nem szomorú és nem nehéz, mi tesszük azzá. Mint a halál. Csak egy meghatározó pont. Semleges tény, de mégis embereket húz szét, vagy éppen tart össze.
Sosem féltem, ahogy Ő sem, sosem vallottam be, hogy beteg lennék, ahogy Ő sem...
Talán ez csak egy álom, egy borzalmas hallucináció. Tudom, hogy mindenki ezt szeretné.
Nyugodj békében mosolygós lány.

Angyalok táncolnak az égen.



"A mennyországban járok
ha szólítasz, hárfák hangját és
angyalok énekét hallom."
M.J.♥

"Nem, nem és nem hiszem el...."

.szia miion.

Az alkony utolsó fénye lámpásként világít az elhagyott égen, vörös festéketcsíkot húzván maga után. Mint strasszozott övön csillannak a csillagok. Majd elnyelé a sötét, koromszínt ültetvén az égboltra, gyémánttal ékesítve művét.
-Alszik a víz, alszik a tűzben a parázs és alszik a kezem alatt a homok. Alszik minden, még az is, mi képtelen. De Én fenn vagyok,-szólt csendben, kedvesen simogatva a másik alvó testét-majd Én örködöm. Örködöm és vigyázom Rád, de Te most pihenj. Messze még a cél.
Lábait mélyen a homokba túrta, fejét az égre szegezvén sóhajtva folytatta-Én azt hiszem nem akarok a mennybe jutni. Tudod az olyan magasan van,-kezével hirtelen mozdulatott tett, mintha csak a csillagokat szerette volna markába zárni-Nekem meg tériszonyom van.
A gyenge szellő gyermeteg dallamot játszott, bebújva a szívbe, táncolva Véle, majd nevetve elszökve. Csak az apró lélegzetek törték meg a ritmust.
-Most képzeld el, milyen lehet egész nap egy magas felhőn ülni. Nem lenne elég az emberekre vigyáznom, még arra is kellene figyelnem, hogy le ne pillantsak. Biztos nem lennék valami jó angyal-konstatálta szomorúan. Lepillantva a földre újra szólásra nyitotta ajkait-de abban is biztos vagyok, hogy a pokolban sem érezném jól magam. Klausztrofóbiám van.-szeméből elindultak az első könnycseppek, hogy lemossák piszkos arcát-Azt hiszem semmire se lennék jó.
A probléma megoldhatatlannak látszott, csak csüggedten ült tovább a koszos földön, kezét egy pillanatra se levéve a másik csendben szundukáló testéről.

-Én azt hiszem itt maradok-nyögte ki hirtelen-majd nem alszom, csak örködöm. Majd vigyázok Rád.-tette hozzá elégedetten, majd az alvóhoz bújt...

.mese az életről.

Gyere ülj le mellém, most mesélek valamit.
Talán nem lesz sem szép sem boldog, de igaz lesz ígérem.

Az egész évszázadok mélységébe nyúlik vissza, oda hova emberi emlékezet nem juthat, s csak a könyvek poros oldalai emlékeznek rá haloványan.
Párizs, ámor bódító létének fülledt utcáin emberek szerelmet vesznek és adnak, bordélyház bordélyház hátán, a madame-ok egymást túlkiabálva ígérnek olcsó örömöt. Utcalányok saját erkölcsi mocskukban kéjesen hemperegve csábítják a fényt. Hol a pénz az úr, s az érzelmeket aranyáron mérik. Egy ilyen romlott világ és elkorcsosodott eszmék leple alatt gyengén bimbózó szerelmek kincséről szól ez a mese. Egy szajháról, ki nem becsüli a test értékét, s egy kedves szóért eladja szívét. Egy szívtelen kurváról, ki önutálatból süllyed a mélybe. De mint minden mesében, érte is eljő a királyfi, eljő de későn. A saját szerelmétől undorítóvá váló vérében fekvő szajháért jön. Nem bírta. Sóvárgott, éjjeleken virrasztott sírástól feszülő mellel, életgyötörte nyamvadt testtel. Szánalmas volt. Várta szívének királyfiját, hogy felbukkan a kupleráj ajtajában, újra megveszi és pénzért magáévá teszi újra és újra. De nem jött...férfiak alkoholtól bűzlő teste volt csak osztályrésze. A királyfi gyengéd ajkaihoz képest ezek szegecses lécek voltak. Beleszeretett. Ő aki soha semmire sem becsülte a szerelmet, szabadságra és viszonzott érzelmekről álmodott...álom is maradt.
Teltek az évek, tizedek és századok. Korszakok és kormányok buktak, és beköszöntött a mondernek ideje. Maradt a fertő, az érzésmentes szajhabábok, az utcán üvöltő stricik, az emberek szaga.
És maradt a ringyó, saját szerelmétól fulladozva, és maradt a királyfi tudatos keresve, majd meglelve és elhagyva.
Van ami örök, a többi meg hiába változik.

.Arc.

"Nem tudni merre visz az út, ki tudja láthatlak-e még. Lehet, hogy holnap a szívemet eltéved golyó tépi szét. Nem kell a könnyes búcsúzás, mosolyogj, hogy így gondoljak Rád. És ha az Isten is úgy akarja, visszatérek majd Hozzád."


Delej.| Nem más mint báj, személyes varázs.
Egy átok.


Mondanám, hogy vége, de közel sincs a fény.
Mondanám, hogy nem félek, de egyedül vagyok.
Mondanám, hogy megtanultam, de nincs erény.
Mondanám, vak vagyok, de egy csillag ragyog.

Szeretnék változni, magam mögött tudni mindent. Erős lenni.
Szeretnék álom maradni. Tökély.
Változni tudatban kell és szabad.
Szeretnék megszűnni, ha csak egy időre is.
Szeretnék árnyként szállni.

Van, hogy a legnagyobb meglepetés sem zökkent ki.
Minden fegyelem és figyelem kérdése.

.somewhere a fairy call me.

Lassan kinyitotta madulavágású szemeit, s a szempilláján ülő hópelyhek pár pillanat múlva könnycseppként folytak le arcán, hogy apró gyémánttá fagyjanak telt ajkain. A fagyos levegő éles késként kínozta gyenge bőrét, de a fiú nem sikított, csak némán tűrte, áldozva az önmarcangolás oltárán. Önként vállalta, önként hazudott álmokat, ringatta magát elérhetetlen angyalok meséibe, de legfőként, önként hagyta el a világot, hogy egy másikban találja meg boldogságát. Hatalmas szelekkel szállt, esőcseppek oltották szomját, a Nap szárította megázott testét, a Holdnak súgott fogadamat, az éjnek ígérte szerelmét...
Parányi elf kezét szorosan testéhez kulcsolta. Tudta, hogy elbukott. A hideg el fogja emészteni, magával ragadja, és nem engedi el többé. Kicsiny testét összehúzva várta az éjszakát, a mindent elborító havat. Azt, mi örökre eltakarja majd, mi eltünteni, mintha nem is létezett volna.
Csak ült, nem könnyezett, nem szólt, csak nézte a messzeséget. Nem bánt meg semmit. Ha mindent elölről kezdene, úgyanígy lépne. Mindent feladna, kockáztatna és persze elbukna. Nem bánta, hogy a fénykorong lassan gyengéden átölelte a horizontot, hogy elbújhasson annak sziluettjében. Nem bánt Ő már semmit...csak hideg ne lenne...
Érezte, ahogy teste reagál a túloldal hívására, ahogy szíve dobogása lelassít, ahogy elméje elhomályosodik. Fanyar mosoly jelent meg arcán, ahogy törékeny ujját a fehér hótakaróba nyomta, hogy szavakat karistoljon a dermedt földbe.
Majd lehunyta szemét, még egyszer és utoljára.
Ott ült a fiú, üveges zöld szemekkel, arcára fagyott keserűmosollyal, kezét szívére téve, mellette egy apró felirat:"örökké és tovább".
Gyenge szellő futott végig a tájon. Elfújva a nyomokat, elrejtve az emlékeket...